Mi lenne,
ha hirtelen eltűnnénk
mi, emberek örökre elvesznénk,
csak a csend énekelne.

Vágyom, s elképzelem,
a gyárak mind bezárnak
mozgólépcsők megállnak
megszűnik a káosz és félelem.
Kihalt városok kongnak,
szürke utak, rozsdás gépek
erőltetett ódát zengnek
rég letűnt, ködös kornak.

A kék gömb forog tovább
sebhelyes kőtestvérével
s Napnak éltető erejével
hozza el a születés hajnalát.

Erdők, puszták, fenyvesek
tengerek tisztulnak lassan,
zizegnek- mozognak halkan
újra lélegezni kezdenek.
A zöld nép, mely a végét járja
burjánzó zöld gyermekeivel
a szél cinkos nevetését várja
s ismét győzelmet ünnepel.

Házak közt, halálunk legvégén
leigázva szörnyű emlékeket,
ember-szagú rémképeket
virágzik az élet békén.

Purgely Kitti

Az erdő fohásza

            Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok a tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől,
s gyümölcsöm oltja szomjadat.

          Én vagyok a gerenda, mely házad tartja,
én vagyok asztalod lapja,
én vagyok az ágy, melyben fekszel,
a deszka, melyből csónakod építed.
Én vagyok házad ajtaja,
bölcsőd fája- koporsód fedele.

                                Vándor, ki elmégy mellettem,
                                         hallgasd a kérésem,
                                                     ne bánts!