Abraham Lincoln a polgárháború idején sűrűn látogatta a kórházakat, hogy sebesült frontharcosokkal beszélgessen. Egy alkalommal az orvosok egy fiatal katonát mutattak neki, aki a halálán volt
— Mit tehetek önért? — lépett az ágyához Lincoln. A fiatalember nyilvánvalóan nem ismerte föl az elnököt, s erőlködve préselte ki magából a szavakat:

— Írna az anyámnak, kérem?
Tollat, papírt hoztak, s az elnök gondosan jegyezni kezdte, amit a haldokló diktált.
— Drága Édesanyám! Szolgálatteljesités közben súlyosan megsebesültem. Félek, hogy nem épülök fel többé. Kérlek, ne gyászolj miattam, csókold meg helyettem Maryt és Johnt! Isten áldjon Téged és Apát!
A katonának nem maradt ereje folytatni, úgyhogy Lincoln aláírta a nevében, és a lap aljára odakanyarította: „Az Ön fia helyett leírta: Abraham Lincoln.”
A fiatalember kérte, hadd láthassa a levelet, és megdöbbent a lábjegyzeten.
— Valóban ön az elnök?
— Igen, én vagyok — felelte csendesen Lincoln, és megkérdezte, segíthet-e még valamit.
— Legyen szíves, fogja meg a kezemet! Úgy könnyebben szembenézek a véggel.
A kórterem nyüzsgése fölé magasodó alak ott állt az ágynál, fogta a fiú kezét, és bátorító szavakat suttogott neki, míg végleg le nem hunyta a szemét.

(The Best of Bits & Pieces)