David, a telekszomszédom egy öt- és egy hétéves kisfiú édesapja. Egyszer Kellyt, a nagyobbikat

tanítgatta , hogyan kell használni a kertben a benzines fűnyírót. Épp azt mutatta neki, hogyan

kell a gyep széléhez érve megfordítani a  gépet, amikor  kiszólt a felesége, Jan, és kérdezett valamit.

David odanézett, hogy válaszoljon, s ezalatt Kelly szépen túltolta a fűnyírót a pázsiton , bele a virágágyásba – félméteres sávban a talajszintig legyalulva mindent!

Amikor David észrevette, hogy mi történt, kezdte elveszíteni az önuralmát.

Rengeteg időt és energiát ölt bele a virágaiba, hogy a szomszédokat megegye a sárga

irigység. A kiabálásra kijött az asszony, és vállára tette a kezét.

Vigyázat, David! Gyerekeket nevelünk, nem virágot!

Jan megjegyzése arra emlékeztet, hogy szülőként megfelelő fontossági sorrendet állítsunk fel.

A gyerekek önbizalma nagyobb jelentőséggel bír, mint hogy valamely vagyontárgy  megsérül

vagy tönkremegy. A kifocizott ablaküveg , a szeleburdi játék közben levert lámpabura, vagy

a konyhában leejtett tányér már úgyis eltörött. Az óvatlanul lenyírt virág elpusztul.

Csak arra vigyázzunk, nehogy a gyerek lelkének összetörésével , életkedvének elpusztításával

szaporítsuk a  kárt!

Néhány hete vettem egy sport kabátot , és elvitatkoztam Mark Michaelsszel , az üzlet tulajdonosával

a gyermeknevelésről. Mark elmesélte, hogy mikor minap  a feleségével és hétéves kislányukkal

étteremben vacsoráztak,  a kicsi feldöntötte a vizes poharát. Miután feltörölték a vizet, és a szülők

részéről egyetlen rosszalló megjegyzés sem hangzott el, a gyerek hálásan nézett fel:

Tényleg nagyon rendes tőletek, hogy nem úgy csináltok mint,  más szülők.

A legtöbb barátom szülei ordibáltak volna, hogy miért nem vigyáztam jobban. De ti nem.

Köszi!

Egy ízben ismerősökkel vacsoráztunk, amikor hasonló baleset történt.

Vendégeink ötéves kisfia ráborított egy pohár tejet az étkezőasztalra.

Látván, hogy a szülei azonnal nekiesnek, szándékosan én is fellöktem a poharamat.

Elkezdtem magyarázni , hogy negyvennyolc éves létemre, még mindig  feldöntök ezt – azt,

a fiúcska arca felragyogott, a szülei pedig láthatóan vették az adást, és meghátráltak.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mindig  van mit tanulnunk.

Nemrégiben Stephen Glenntől halottam egy történetet egy híres kutatóorvosról, aki

több korszakalkotó felfedezést tett. Egy újságíró  megkérdezte, mit gondol, miért kreatívabb elme,

mint az átlagemberek. Mi különbezteti meg ennyire másoktól?

Azt felelte, hogy véleménye szerint mindez egy kétéves kori élményből fakad.

Épp a tejesüveget akarta kivenni a hűtőből, de kicsúszott a kezéből  a sima palack, leesett

és a tartalma szétömlött a kövön – tejtengerré változtatva az egész konyhát!

Amikor az anyja észlelte az eredményt, nem kezdett el kiabálni vagy kiselőadást tartani,

nem is bűntette meg, hanem összecsapta a kezét:

Nahát, Robert, micsoda csodálatos tócsát csináltál! Tejből még nem is láttam ekkorát.

Na, a baj már megtörtént, még szerencse, hogy nem tört össze az üveg.

Nincs kedved pancsolni egy kicsit a tejben, mielőtt feltöröljük?

Még  szép, hogy volt kedve. Pár perc múlva aztán így szólt a mamája:

Tudod, Robert, ha az ember ilyen rendetlenséget csinál, végül fel kell takarítania és mindent

a helyére kell tennie. Hogy szeretnéd csinálni? Használhatunk szivacsot, papírtörlőt vagy

nyeles felmosót. Melyik tetszik jobban?

A kisfiú a szivacsot választotta, és kettesben eltüntették a kiömlött tejet.

Úgy is tekinthetjük a történteket  - magyarázta az anya -, mint egy balul sikerült

kísérletet  arra vonatkozólag, hogy miképp lehet két kis praclival leejtés nélkül odébb

tenni egy nagy tejesüveget. Gyere, kimegyünk a hátsó kertbe, megtöltjük az üveget

vízzel, és meglátjuk, ki tudod – e találni a módját.

A gyerek rájött, hogy ha mindkét kezével a nyakánál fogja meg a palackot, akkor

biztonságosan tudja cipelni. Ez aztán lecke a javából!

A jeles tudós ezután megjegyezte, hogy azon  a bizonyos napon azt is megtanulta:

nem kell félni a hibáktól. Épp ellenkezőleg, a hibák, a tévedések lehetőséget nyújtanak,

hogy valami újat tanuljunk, s végeredményben minden tudományos kísérletnek ez a lényege.

Még ha a kísérlet „sikertelen „is, rendszerint akkor is leszűrhetünk belőle valami hasznos

tapasztalatot.

Ugye, milyen nagyszerű lenne, ha minden szülő úgy reagálna, ahogy Robert édesanyja tette?

Egy utolsó történet jól szemlélteti ennek a hozzáállásnak az alkalmazását felnőttviszonylatban.

Évekkel ezelőtt Paul Harvey mesélte egy rádióműsorban.

Egy fiatal nő munkából sietett haza, amikor a sárhányóját meghúzta egy másik autó lökhárítójával.

Könnyek között magyarázta, hogy vadonatúj a kocsi, pár napja hozták el az autószalonból.

Mit fog majd szólni ehhez a férje?

A másik vezető együttérzet vele, és kedvesen elmagyarázta, hogy  fel  kell jegyezniük egymás

jogosítványának és forgalmi engedélyének a számát.

A fiatalasszony előszedte az okmányokat tartalmazó, nagy barna borítékot,s ahogyan kinyitotta,

egy papírlap esett ki belőle, rajta férfias ákombákomokkal a következő szavak:

„Ha karamboloznál, drágám, ne felejtsd el, hogy téged szeretlek, nem a kocsit!”

Jól jegyezzük meg, hogy gyermekünk lelke fontosabb az anyagiaknál.

Ha ezt tesszük, az önbizalom és a szeretet gyökeret ver benne, és szebb virágokat

hajt, mint a legkülönb kert.

Jack Canfield