az átkozott Egóról volt szó. A pofátlanul nagyra nőtt Énünk-ről. Arról az Énről, akit Buddha illúziónak tart, akit Mózes megpróbál kifejleszteni, akit Jézus alázatra hív, akit Steiner doktor az egekbe emel. Akit a düledező európai kultúra mindennap százezerszer meggyaláz.
"Mondd nekik: A Vagyok küldött hozzátok!" - szólt a Hang a csipkebokorból, feltehetően a világ egyedüli és legmagányosabb Énjének a szomorúságával. S ma már? "Én mondom magának!" ... "Nekem mondja?"... Én és Nekem és Felőlem és Rólam és Tőlem és Értem és Miattam... És "Nekem az a véleményem! ..." és "Én úgy látom!... és Én és Én és Én... Ott táncolunk egymagunkban szomorú színpadunk közepén, lakható, vagy kevésbé lakható díszleteink között - tényleg, megkérdezted már magadtól, hogy mennyire lakhatók a díszleteid? - s körülöttünk a statisztéria, a jelmezek, a kellékek - a világ! Isten ásítozni kezd, komédiásai rossz darabot játszanak, nagy színmű helyett milliárd monodrámát. S ha Isten ásít bennünk, mi magunkba döfjük az első adag heroint. Dehát van ez egyáltalán? Miről beszélünk?

Gandol azt mondta egyszer, amikor túl hevesen harcoltam halhatatlan lelkemért:
- Hát ilyen primitíven képzeled el az embert? Mint egy őszibarackot, aminek kívül van a romlandó, puha húsa, belül pedig a szilárd, örökkévaló magja? Akkor inkább térj vissza a nagyszakállú Jóistenhez! A Jóisten egy gyönyörű ajándékcsomagot tart a jobb kezében a jók számára, baljában pedig virgácsot szorongat, a rosszaknak. És te egész életedben nagyon fogsz igyekezni, hogy kiérdemeld az ajándékcsomagot. Meg is kapod majd, kibontod és legott kiugrik belőle az ördög és orron vág. És ez lesz a te életed legnagyobb meglepetése!

Lassan kántálta, hogy emlékezetünkbe véshessük:

Az érzés újra érezni akar,
a gondolat újra gondolni akar,
a cselekedet újra cselekedni akar.
Ennyi az egész.

S amikor tovább értetlenkedtünk, nagyot sóhajtva, hozzátette:
- Az ember, aki egykor érzett, gondolkodott, cselekedett - halott. Nincs már a világban. De érzéseinek, gondolatainak, cselekedeteinek az energiája nem semmisülhet meg. Egy idő után az érzések, gondolatok, cselekedetek energiája új lénnyé áll össze... Ezt nevezzük újratestesülésnek.

Záporoztak rá a kérdések.
Ravi: - Mi lesz a testtel, ha a lélek elhagyta?
Gandol: - Az, amit te léleknek hívsz, önként soha nem hagyja el a testet. Mindig a tönkrement test ereszti el a lelket. Ha véget akarsz vetni az életednek, a testedet kell tönkretenned. Semmit sem tudsz kezdeni a lelkeddel.
Ravi: - Mi az valójában, amit én léleknek nevezek?
Gandol: - Három vágy vágya a megvalósulásra. Az érzés vágya az érzésre, a gondolat vágya a gondolkodásra, a cselekvés vágya a cselekvésre.
Ravi: - Mi kell a megvalósuláshoz?
Gandol: - Test. Mert a szellemi sík a lehetőségek világa. A fizikai sík a megvalósulás világa.
Ravi: - Ezek szerint az ember?...
Gandol: - Három vágy összefonódása és testre találása.
Ravi: - S ha a test elpusztul?
Gandol: - Beleolvad a testek világába. S a három vágy szétválik és beleolvad az érzés, a szellem és az erő világába.
Ravi: - Ezek szerint négy halál vár ránk? A test halála után még három?
Gandol: - Négy halál.
Én: - Mi hát az "Én"?
Gandol: - Taraj a hullámon.
Én: - Halálra születik az ember?
Gandol: - És születésre hal.

Nem kérdeztünk többet. Halkan zümmögtük a Ghajani Mantrát. És néztük a tüzet.
A szótlan töprengést végül Gandol törte meg: - "Sokáig ott ténferegtem annak a kapuja előtt, amit ti spiritualizmusnak, transzcendenciának és még nem tudom mi mindennek neveztek. Én a létezés szellemi síkjának hívom. Ám egy napon meguntam, hogy minden onnan érkezotol megkérdezzem, hogy mi van a kapun túl? Ugyan mesélje már el nekem. Azt gondoltam, hogy bemegyek és magam fogok körülnézni. Ti miért nem szánjátok rá magatokat?"

- A biztonságot keresed?
- Legyél te a biztonság! Önmagad biztonsága.

- A békét keresed?
- Legyél te a béke! Önmagad békéje.

- A fényt keresed?
- Legyél te a fény! Önmagad fénye.

Közbevetett megjegyzés: A beszélgetések kezdetén már nyilvánvaló, hogy Gandol - ha nem is buddhista - de sokat merít Buddha tanításaiból. Amikor az Én-ről, mint a hullám tarajáról beszél, lényegében a buddhai Én-illúzióra utal. Ugyanígy az idézett vers emlékeztet az öreg Buddha szavaira: "Legyetek Ananda önmagatok fénye, a menedéket leljétek fel önmagatokban, idegen menedék nélkül." Plágium ez? Vagy csak egy régi motívum felhasználása egy új szimfóniában?

Popper Péter