Reggel találkozunk

Anyámnak és az ő bölcsességének köszönhetem, hogy nem félek a haláltól.

Legjobb barátom és legkiválóbb tanítóm volt. Valahányszor elváltunk egymástól,

akár lefekvés előtt, akár azért, mert valamelyikünk elutazott, így köszönt el:

„Reggel találkozunk”. Ezt az ígéretet mindig meg is tartotta.

Nagyapám lelkészként szolgált, és abban az időben, a századforduló tájékán

az a szokás járta, hogy amikor a gyülekezet egyik tagja elhunyt, a holttestet a lelkész

szalonjában ravatalozták fel. Egy nyolcéves kislány számára elég rémisztő élmény lehetett.

Egyszer nagyapám kézen fogta anyámat, és bevitte a szalonba.

-Fogd csak meg a falat, kicsim! Milyen érzés?

-Hát, hideg és kemény.

Azután a ravatalhoz vezette.

-Most nagyon nehéz dolgot kérek tőled, a legnehezebbet, amit valaha kértem.

De ha megteszed, soha többé nem félsz a haláltól. Tedd rá a kezedet Smith bácsi arcára!

Anyám annyira szerette és annyira bízott benne, hogy még erre is el tudta száni magát.

-Nos milyen?

-Tudod, papa, pont olyan, mint a fal.

-Úgy is van. Amit megfogtál, az egy régi ház, amelyből a mi barátunk Smith bácsi elköltözött.

Egy régi háztól semmi okunk félni.

A tanítás gyökeret vert anyámban, és egész életében meg is maradt benne.

Egyáltalán nem félt a haláltól. Nyolc órával azelőtt, hogy eltávozott tőlünk, egészen különös kívánságnak adott hangot.

-Ne hozattok a síromra virágot, mert én nem leszek benne – szólt hozzánk, miközben könnyeinkkel küszködve álltuk körül az ágyát. – Ha megszabadulok ettől a testtől, elrepülök Európába.

Apátok úgyse vinne el soha.

A szobában felharsant a nevetés, aznap estére felszáradtak a könnyeink.

Ahogy megcsókoltuk és jóéjszakát kívántunk neki, mosolyogva búcsúzott:

-Reggel találkozunk!

Másnap hat tizenötkor azonban az orvos telefonált, hogy anyám útnak indult Európába.

Két nappal később a szüleim lakásában anyám holmiját rendezgettük, amikor írásokkal teli dossziéra akadtunk.

Ahogy kinyitottam papírlap hullott belőle  a földre.

Az alábbi sorok álltak rajta. Nem tudom, hogy anyám írta –e, vagy valaki más gondolatait őrizgette gondosan, csak annyi biztos, hogy ez az egyetlen lap esett ki a dossziéból, és én olvastam:

Hagyatékom

Ami utánam marad, halálom után adjátok a gyerekeknek.

Ha sírni akartok, testvéreitekkel az oldalatokon sírjatok.

Öleljetek át valakit, és annak nyújtsátok azt, amit nekem nyújtanátok.

Szeretnék rátok hagyni valami olyasmit, ami több mint puszta szó.

Keressetek engem azokban, akiket ismertem és szerettem!

Ha nem bírtok nélkülem élni, hadd éljek tovább a szemetekben, elmétekben és jó

cselekedeteitekben!

Azzal szerethettek engem leginkább, ha kezetek egymáshoz ér, és hagyjátok kirepülni gyermekeiteket, akiknek szabadság kell.

A szeretet nem hal meg, csak az ember.

Így hát nem marad belőlem más, csak  a szeretet…….

Azt osztogassátok szét……..

Egymásra mosolyogtunk apámmal, éreztük anyám jelenlétét, és újra ránk ragyogott a reggel.

John Wayne Schlatter