Tűnődésem csöndjében teljes
belső világomat úgy érzékelem,
mintha mag volna,
valamiképpen kicsiny és jelentéktelen,
ám egyszerre élettől duzzadó, számtalan lehetőséggel teli.

S a zsigerei mélyén
egy csodálatos fa csíráját látom,
életem fájáét,
a fejlődés folyamatában.

Kicsinységében minden mag
magában rejti a fa szellemét, amivé majd később lesz.
Minden mag tudja, hogy változzon fává,
termékeny talajra hullva,
éltető nedveket magába szívva,
ágait, lombjait kiterjesztve,
virággal, terméssel telve meg,
hogy továbbadhassa, ami adnivalója lesz.

Minden mag tudja,
hogyan lesz belőle fa.
és annyi a mag,
ahány a titkos álmunk.

Számtalan álom várja bennünk,
hogy mikor indulhat csírázásnak,
mikor verhet gyökeret, mikor születhet meg,
s magként mikor halhat el…
hogy aztán fa legyen belőle.

Csodálatos, büszke fa,
mely rendíthetetlenségében azt mondja,
hallgassunk a belső hangunkra,
hallgassunk
magálmaink bölcsességére.

Az álmaink, igen, az álmaink mutatják meg az utat,
mindenféle jelekkel, jelzésekkel,
minden helyzetben, minden pillanatban,
a dolgok, az emberek között,
örömben és fájdalomban,
sikerben és kudarcban.
Amit álmodunk, az megtanítja,
hogy álmunkban és ébrenlétünkben egyaránt
önmagunkat
lássuk és halljuk,
hogy odafigyeljünk magunkra.
Kósza előérzetek vagy
vakító fénnyel felvillanó ráébredések útján
mutatja meg, hogy merre menjünk.

És így gyarapodunk,
így alakulunk,
így fejlődünk…

És egy szép napon, miközben járjuk
ezt az örök jelent, melyet életnek nevezünk,
álmaink magjai
fává alakulnak,
és kiterjesztik ágaikat,
melyek hatalmas szárnyként
terülnek szét az égen,
egyetlen vonalban
fogván össze múltunkat, jövőnket.

Semmitől nem szabad félni,
a belső tudás kíséri őket…
hiszen minden mag tudja…
hogyan kell fává válnia.

(Jorge Bucay)