Mikor Bel-Salti-Nannar a Nagy Szentély oltára előtt feltámadat koporsójából, már ott állt körülötte a kilenc öreg pap, mögöttük sorakozott kilencven tanítványuk, majd mindazok, akik lélekben az igazi templomhoz tartoztak.  Várták, hogy szóljon hozzájuk, és megjelentse nekik, amiért visszajött.

A legöregebb pap mélyen meghajolt előtte, és nevén szólította:

-Visszajöttél hát, Bel-Salti-Nannar?

- Visszajöttem – mondta csendesen az isteni nevén szólított. – Visszajöttem, hogy szóljak hozzátok! Figyeljetek! Amit mondok, nem jegyezheti fel írás, és nem őrizheti kép. Amit mondok, az a végső lépés. Amit mondok, azt hallani annyi, mint tenni, annyi mint távolodni, mint magányosan és megoszthatatlanul alámerülni az elkülönültbe, melynek tölcsére az örvényből, a szétszakítottból, az Egység felszabadulásába vezet. Nem hely az, ahonnan jövők, mert minden hely ott ér véget, s a szó, hogy vég, az is megszűnik. Csak küszöbtől küszöbig kísérhet a beszéd fonala, a küszöbön túl megszakad:

A titok az ember!

Az ember istenképmás.

Tükrözi Nin-galt.

És magában rejti az Örökkévalót.

Nin-gal csak a Nagy Világalkony beszívódásában válthatja meg önmagát, akkor, ha a méhéből támadt utolsó lény is visszatért hozzá.

De az ember külön útra térhet.

Az ember megválthatja önmagát. Az emberben megvan a kivezető kapu: Isten. A Nemző. A Meg Nem Nyilvánult.

Figyeljetek a Messiásra. A Küldöttre, aki újra és újra megjelenik, hogy lejátssza a  misztériumot. Végigjárja az utat, és maga után hív a szabadulásba.

Végigjárja az utat körbe-körbe...aztán rátér a rejtett ösvényre, amely a titkos kapuhoz vezet.

Figyeljetek!

Egy asszony méhé megtermékenyül. Mindig és mindenütt, egymástól messze, egymásról nem tudva, elszigetelt fajok között, évezredek és óceánok távolságában felröppen a legenda: szeplőtelenül fogant!

Szeplőtelenül fogant, úgy, ahogy a lét szeplőtelenül fogant meg Nin-gal méhében Isten által.

A pillanat,mikor az Isteni gyermek megjelenik a földön, sötét és feszült.

Bolygó fülledt, gyilkos közel állásban, borzalmakkal telítik a világot. Állócsillagok, nyomasztó kisugárzása árad. Éjszaka fényuszályos üstökös szántja az eget.

Napfoltok, mágneses zivatarok rázzák az idegpályák hálózatát, földet és vizeket. Minden válság kirobban.  A betegség akuttá válik, a mánia tébollyá, a harag bosszúvá, a viszály háborúvá, és a háború megállíthatatlan vértengerré.

A mikro- és markozmosz feszültségétől rázott gyászkórussá ébren tartott, vérrel öntözött három síkja remegve figyel a fontos szereplőre, aki most színre lépett és elindult…

A gyermek  férfivá növekszik. Egyelőre mások nyomába lépked, emlékezik, készül; de a dolgok körülötte máris fölborzolódva figyelnek, és ellenszegülnek. Veszélyt éreznek. Mindennél nagyobb és mindennél rombolóbb veszélyt. Idegenség, a forró, rohanó életárammal ellenséges principium dermeszt benne. Csempészárut hordoz; halálos veszélyű robbanószert, amely felbontja az anyagot.

S az anyag eléje áll. Eléje áll benne, a saját testében, saját vérében, érzékeiben, húsában, idegeiben, és gyötörni kezdi. Gyötri  gáncsokkal, nevetségességgel, leküzdhetetlen akadállyal, rágalommal, éhséggel, nyomorral, betegséggel; gyötri kétellyel, szépséggel és a gyönyör sokarcú kísértésével.

E kísértésekből azonban tisztító, erősítő próbatétel lesz, s a Messiás továbbhalad.

Léptei gyorsulnak. Már új útón, a maga útján jár. A lábnyomok elmaradtak. Ő vág ösvényt, Ő rak le nyomot és jeleket.

Színt vallott. Magányos alakja körül gyűlölködő moraj kél. Felismerték: Ő az!

Magányos léptei után erőtlen lábak topognak. Felismerték: Ő az!

A körbefutó áram vad erővel örvénylik; magával tépi a pillanatlények kapaszkodó kezét, elmossa az utakat, feloldja és újra formálja az örökké áradó anyagot. Forog, forog a lét kereke, kápráztat, szédít, elvakít.

…A Messiás előtt azonban szétnyílnak, a forgástól tömör árnyékfalak, és ő átkél a létesülés áradatán. Az örvény fénybe borul egy vakító pillanatra a figyelő három világ előtt, és megmutatkozik a Kapu.  Hiába ront rá az anyag, hogy letiporja, megcáfolja, elmossa. A Messiás kín halálából mártírium lesz, és a mártíriumból kulcs, mely a szabadulás kapuját nyitja.

A Misztérium lejátszódott a nézők előtt. A kinyilatkoztatás megtörtént. A Szó elhangzott. Égnek a jelzőtüzek, és derengve utat mutatnak a lábnyomok: az Út a szenvedésen, halálon át a Megváltáshoz vezet.

( Részlet: Szepes Mária: A vörös oroszlán)