"Emlékszel még arra, hogy ki voltál, mielőtt a világ megmondta neked, kinek kell lenned?"

2012. január 30. 21:39 - d.szabi

A nagy prédikációs MEGtérés

c0682kor085.jpg

Egy lelkész, aki az Északi-tenger vidékén szolgált, a következő párbeszédet jegyezte fel.

-          Mond csak János, hogyan történt tulajdonképpen a te megtérésed?

Az öreg halász ragyogó szemét a kérdezőre emelte. Úgy látszott, hogy nem is akar feleletet adni. A durva, barázdás arcon ünnepélyes ragyogás ült. Lelke nyilvánvalóan boldog, felejthetetlen emlékekkel foglalkozott.

-          Ugye már régen történt?

-          Igen, nagyon, nagyon régen – szólalt meg végre az öreg –, körülbelül harminc éve lehet.

-          Hogyan történt?

-          Hogyan? Csodálatosan, egy prédikáció által.

-          Egy prédikáció által? Hiszen akkor az egészen természetes dolog volt!

-          Nem, atyafi, az éppen természetellenes dolog volt.

-          Miért, hol hallottad ezt a prédikációt?

-          Nem hallottam, hanem láttam.

-          Láttad?

-          Igen, mindennap láttam, együtt éltem vele. „Rendes” prédikációt sokat hallottam, de nemigen törődtem velük. Gyakran nincs élet mögöttük. De azok a prédikációk, amelyekkel az ember naponta együtt él, azok igen, azok igaziak.

-          Miféle prédikációval éltél te együtt?

-          Az én halott feleségemmel.

-          Rejtélyekben beszélsz, János, hiszen az ember nem tud együtt élni egy halottal.

-          Dehogynem, atyafi, bizony lehet. Istennél minden lehetséges.

-          Beszéld el érthetőbben!

-          Igen, röviden elmondom:

A feleségem és én bizonyos tekintetben egyformák voltunk, mind a ketten méregzsákok, ezért gyakran szembekerültünk egymással. Azután ő megtért. Legalábbis ezt állította. Én azonban nem sokat vettem észre ebből, mert nemsokára minden a régi mederbe tért vissza. Feleségem eljárt az összejövetelekre, otthon Bibliát olvasott és imádkozott. Ezen kívül prédikált nekem az istentelenségemről, és azt mondta, hogy térjek meg. Néha még sírt is, hogy megtérésre bírjon, de gondolkodásmódja és indulatai nem változtak meg. Sokszor teljes erőmből ingereltem őt, mert álszent élete nem volt ínyemre. Csak pár szó kellett, és a háborúság máris megkezdődött közöttünk. Utána sírhatott akármennyit, ezek a könnyek semmiféle benyomást nem tettek rám.

-          János, hát nem akarsz megtérni? – mondta egy napon újra, amikor az összejövetelről hazajött.

-          Mire térjek meg? – kérdeztem felháborodva.

-          Új életre.

-          Talán teneked van új életed? - kérdeztem.

-          Igen, azt hiszem… Ne ránk nézz, János, mi gyenge emberek vagyunk, és nem változunk meg. Istent nézd!

-          Istent nem láthatom – feleltem –, téged pedig láthatlak. És a te kereszténységed nekem nem kell!

Egyszer aztán karácsony körül megint összejövetelről jött haza. De ezen az estén majdnem megijedtem tőle. Az arca fehér volt, mint a fal. Egy szót sem szólt. Így telt el csendben néhány nap. Attól féltem, hogy elveszti az eszét. Amikor egy nap bent ültem, hogy kijavítsam a hálóimat, bejött és leült mellém. Szeme csodálatos fényben ragyogott, alig  bírtam ránézni. Megfogta a kezemet, és így szólt:

-          János, én Istentől bocsánatot kértem, mert az Ő nevére szégyent hoztam. Szentnek neveztem magamat, miközben olyan kevés szentség volt bennem.

Nagyon kellemetlenül kezdtem magamat érezni.

-          Tőled is bocsánatot akarok kérni.

Soha nem voltam még nagyobb kínban. Sokkal könnyebb lett volna, ha jól összeszid és veszekedik. Ettől a naptól kezdve a feleségem meghalt –, meghalt a bűnnek.

-          Ugye megértesz atyafi?

-          Persze, de mondd csak, János, sohasem lett már többé mérges?

Hogy nem lett-e újra mérges? Mindent elkövettem, hogy felingereljem. Az elején észrevettem, hogy benne van a felindultság, de olyan erőt kapott, a Szentlélek úgy megerősítette, amilyent sohasem tapasztaltam azelőtt nála. Olyan volt, mintha páncél vette volna körül, amin az én gonoszságom nem tudott áthatolni. Nagyon nehéz volt az én szentségtelen természetemnek, hogy naponta olyan arcot kellett látnom, amit – mint egy szent fátyol – isteni békesség és isteni öröm vett körül. Mindig rosszabb lettem, de ez egyáltalán nem ingatta meg a feleségemet. A végén odáig ment a dolog, hogy szinte már gyűlöltem őt. Gyűlöltem Istent is, aki benne lakott, mert megítélt engem!

Ez kereszténység volt, ezt már megértettem. Nem kellett már többé prédikálnia, mert ő maga volt a prédikáció. Több évig éltem együtt ezzel a prédikációval, és ez egyre szebb lett. A végén olyan erősen hatott rám, hogy meg kellett térnem.

Így történt.

(http://www.webmabel.hu/tortenetek/id/a-nagy-predikacios-megteres)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szeretet-forras.blog.hu/api/trackback/id/tr143978157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
"Emlékszel még arra, hogy ki voltál, mielőtt a világ megmondta neked, kinek kell lenned?"