Ebben a kis cikkben azt szeretném megfogalmazni, hogy éppen ebben a pillanatban, a „most”-ban mit jelent számomra pozitívan gondolkodni. Bízom benne, hogy sokaknak lesz ez a segítségére.

Számomra elképzelhetetlen a pozitív a negatív nélkül. Ezért mindenekelőtt azt szeretném letisztázni, hogy a pozitív nem zárja ki a negatív létezését.

Sőt, ami azt illeti, a dolog éppen fordítva áll. A dolgok kölcsönösen függnek egymástól és egyúttal megteremtik a saját ellentettjüket. Ha például el kívánom rúgni a focilabdát előre, akkor előtte éppen az ellenkező irányba kell húznom a lábamat, vagyis hátra.

Furcsamód ilyen a gondolkodás pozitívvá hangolása is a számomra: ahhoz, hogy valóban és maradandóan pozitív alapállásba tudjak helyezkedni, előbb be kell járnom a negatív ösvényt, már ami a gondolkodás dimenzióit illeti. Mit takar ez a gyakorlatban?

Nekem a pozitív gondolkodás egy feltáró munka, de végeredményben az egész életem egy feltáró-kutató meló. A magamfajta egyre több külső tudást vesz fel, majd rájön, hogy azokat a belső tartalmai szerint válogatta össze és értelmezte. Az pedig nem a valóság, hanem a szubjektív nézőpontok valamelyike. A pozitív gondolkodás számomra ott kezdődik, hogy elengedem az elmém pórázát és nem ragaszkodom ahhoz, hogy a dolgok milyenek legyenek, vagy milyeneknek kell lenniük. Hagyom, hogy megtörténjenek az események, s hogy maguktól felfedjék magukat: az igazságukat, az ajándékaikat, a lehetőségeiket.

Megfigyeltem, hogy amikor az ember elengedi magát és nem görcsöl, nem minősít, akkor megnyugszik, mert nem akar kontrollálni és irányítani. Ez számomra a pozitivitás új dimenzióit nyitotta meg. Nem tartom fontosnak, hogy mások igazat adjanak nekem, nem tartom bajnak vagy problémának, ha mások nem az elvárásaim szerint hozzák meg a döntéseiket, sőt még azt sem, ha félreértenek, vagy esetleg félremagyarázzák, félreértelmezik a viselkedésemet. Ez egy szuper érzés. Ez a szabadság egyik foka.

A pozitivitás szerintem magától, erőlködés nélkül, spontán módon születik meg, ezért tanítani nem igazán lehet. Segédeszközöket persze adhatunk hozzá, de azt át kell élni. Eleinte az ember túlzottan önkritikus lehet, amely egy cseppet sem könnyíti meg az életét. De azután leszokik róla, mert belátja, hogy az önkritika bizonyos hőfoka egyáltalán nem építő jellegű. S ez a kritikáról is elmondható.

Amikre mindig oda kell figyelni a pozitív gondolkodás elsajátítása közben, azok az automatizmusok. Tele vagyunk egós reflexekkel. Sokszor annyira beépülnek, beágyazódnak a személyiségünkbe, hogy nem vesszük észre őket. De ha kívülről megfigyeljük magunkat, avagy a környezetünket megkérjük, hogy figyeljen meg minket, akkor csakhamar szembesülhetünk az automatizmusainkkal. Jellegzetes gesztusok, tipizálható szóhasználat, sajátságos akaratérvényesítés stb.

Ami nem segíti elő a legtöbb esetben a pozitív gondolati áramlást, az a múlt. Miért? Mert a múltunk áthangolja, átszínezi a jelenünket, ha és amennyiben hagyjuk. Vízválasztónak érzem ezt a gondolatot: ha megengedjük a múltnak, akkor az kitölti a teret az elménkben és mozifilmként, sőt újraírható forgatókönyvekként vetíti le a múltunk egyes eseményeit a maga önkénye szerinti tálalásban. Hát, akkor ne engedjük meg neki, ha ez nekünk nem tesz jó! Legyünk éberebbek, figyelmesebbek és gyakoroljunk sokat! Előbb-utóbb menni fog.

A múltunkon kívül a jövőnk sem kecsegtet sok jóval. Ezt úgy értem, hogy a meg nem történt jövő sok pozitív vízióval és sok negatív jövőképpel áraszthatja el az elménket. A pozitív „sehol sincs világgal” az a probléma, hogy elveszi a jelentől a helyet, s így megváltoztatja annak a szerepét. A legtöbbször ezzel egy vágányváltást hajtunk végre a sorsunkban, s onnantól éppen nem a remélt jövő irányába zakatol tova életünk mozdonya. Kivétel természetesen itt is akad: a pozitív és tudatos sorsprogramozás. De legtöbbször csak merengünk a jövőnkön és ezzel nem pozitív irányba befolyásoljuk a sorsunkat – márpedig én éppen erről beszélek. Akkor pedig ez a cselekvés felesleges és haszontalan, sokszor pedig még káros is. A „mi lesz, ha…” kezdetű, aggodalmakat megfogalmazó gondolatképek pedig valósággal maguk alá gyűrhetik az embert. Ez az agyalás vagy kattogás egy idő után rögzül az elmében, mert az megtanul úgy viselkedni, ahogyan idomítottuk. Ezen mindenképpen érdemes változtatnunk.

A pozitív gondolkodásnak nem kedvez, ha rendszeresen negatív gondolkodású személyekkel vesszük magunkat körül. Legalábbis eleinte nem, mivel azok könnyen elnyomhatnak bennünk számos pozitív gondolatkísérletet, különösen, ha erősebb a karakterük, vagy temperamentumosabbak nálunk. Fontos a jó példa! Igyekezzünk úgy szervezni az életünket, hogy minél több mentális töltődési lehetőség legyen benne. Optimista, derűs, vidám, jóindulatú, toleráns és értékteremtő gondolkodású emberekből merítsünk erőt és tudást. Ezt nem tiltják a spirituális törvények.

Viszont a lehangolt, mélabús, rezignált, depis, nyafogó, önsajnáló, befordult állapotban lévő emberektől különüljünk el, mondjunk nekik nemet, ha ránk akarnak akaszkodni, vagy ha hatást szeretnének ránk gyakorolni. Ettől mi még lehetünk segítőkészek, megértőek, barátságosak, de lássunk tisztán: attól, hogy egy negatív gondolkodású ember belőlünk is a rosszabbik énünket hozza elő, se magunknak, se a másiknak nem tettünk vele jót. Legfeljebb ő megkönnyebbül, mi meg frusztráltabbak leszünk.

Röviden ennyit szerettem volna megosztani Veled, kedves Olvasóm, a pozitív gondolkodásról, ami nem teljesen az, aminek látszik, de talán sikerült megvilágítanom, hogy számomra mennyi mindent jelent.

Boldog napot!

http://www.boldognapot.hu/cikkek/88/a-teremto-a-tudomany-szemszogebol